– Mennyire kötelez, hogy Hiltonnak hívnak?

– A dédnagyapám szállodai hordárként kezdte, és arról álmodott, hogy egyszer majd neki is lesz egy hotelje, a Hilton. Tõle örököltem az ambíciót. De a saját cégemet, a Paris Hilton Vállalkozást és az összes üzletágat csak, és kizárólag magamnak köszönhetem.

– Megható. És megvan még az a hitelkártya, amit tizenhárom éves korodban nyomtak a kezedbe a szüleid?

– Nem is tizenhárom voltam, hanem tizenhét! És könyörögtem anyuéknak, hadd legyek modell, de érettségi elõtt hallani se akartak róla. Túl lettem a gimin, öszszepakoltam. Nekem egy fillért se adjatok, mondtam. Átköltöztem Los Angelesbe és a barátnõmmel kivettünk egy iciri-piciri lakást. Úgy hidd el, hogy semmim nem volt. Elkezdtem modellkedni, színészsuliba járni, jöttek a felkérések, a hirdetõk egymás sarkát taposták Tokiótól Moszkváig, elkezdett épülni a birodalmam, és azóta megállíthatatlanul burjánzik. Semmi köze sincs a Hilton-lánchoz vagy a családhoz. Csak Paris. A szüleim azt verték belém, hogy legyek erõs, csináljam azt, amiben hiszek, és valamilyen jó karma vesz körül, mert bármi rosszat fecsegnek rólam, mindig minden jóra fordul. És ez csak azért van, mert jó ember vagyok.

– Ezt honnan lehet tudni?

– Onnan, hogy nem a pénzért csinálom, és nem is a hírnévért, hanem mert imádom, meg azt szeretném, hogy majd az unokáim büszkék legyenek rám.

– Ehhez esetleg elõbb érdemes lenne megszülni a leendõ unokáid szüleit.

– Az én hosszú távú tervem az, hogy imádom a színészetet és élvezem. Ez a szenvedélyem. Meg közben itt az üzlet is. De ha majd öregebb leszek, mondjuk lesz három gyerekem, és a család le fog kötni, akkor majd inkább producerkedek, nem leszek benne az összes filmemben...

– Mindenesetre a võlegényt már kiválasztottad. Valami ördögi véletlen folytán az ő keresztneve is Paris.

– Fél éve élünk együtt, ez egy nagyon komoly kapcsolat. Biztos, hogy Paris az igazi. Nagyon komoly fiú. Producernek tanul. Huszonkét éves. Két-három éven belül esküvõ, gyerekek, ez a terv. Nem járunk sehova, annyira leköt a munkám. Teljesen abbahagytam a bulizást.

– Jól tetted. Rendesen kikezdett érte a sajtó.

– Nézd, én egy szimpla fiatal lány vagyok, és nagyon bánt, ha görbe szemmel néznek rám, mert még a légynek se ártok. Régebben buliztam. És?! Mutass egy tizenévest, aki nem megy, ha hívják? Ráadásul mindenhová csont nélkül bejutottam. De semmi rosszat nem csináltam. Most már nincs kedvem eljárni, egyrészt mert nagyon be vagyok fogva, másrészt, mert rájöttem, hogy túl sok a pióca, aki csak azért nyüzsög körülöttem, mert akar valamit. Üzletet, filmet, mindegy. És már nem is öröm, nem kikapcsolódás. Mindig minden csak érdek. Akkor inkább otthon ülök Parisszal.

– Ehhez képest hol a cannes-i filmfesztiválon, hol egy milánói divatbemutatón, hol egy londoni szuperkoncerten fotóznak.

– Hidd el, inkább elbújnék a világ elõl, de sajnos ebben a bizniszben nem megy. Az újságírók mindent kiforgatnak. Néha csak ülök és bõgök, hogy milyen jó lenne elmenni valahova, ahol nem bánt senki. Ahol nem ismernek föl. Próbáltam álruhában, parókával, de lebuktam.

– Majdnem kicsordult a könnyem, de közben eszembe jutott a sok millió dolláros parfüm-, szóda- és farmerbirodalmad.

– Megtévesztõ, tudom, hogy ilyen bébihangon csacsogok és alig jön ki hang a torkomon, de mikor az üzletrõl tárgyalok, nem vagyok ám ilyen ibolya! De a sajtóval kesztyûs kézzel kell bánni.

– Mint a sztárok. Ki a kedvenced?

– Cameron Diaz, mert gyönyörû és nagyon bírom. Meg Angelina Jolie, mert õ a legszebb nõ a világon, iszonyatos jó színésznõ, és tesz valamit az emberiségért, amiért csodálom.

– Beszéljünk a divatról. Cipõbolond vagy, vagy táskabolond?

– 42-es lábra alig van cipõ. Megõrülök a csizmákért. Jimmy Choo a kedvencem. Nem számoltam, de legalább 500 pár cipõm és kábé 3000 táskám van, vagy még több. Fõleg Donatella Versacét imádom. Mindig küld egy szexi cuccot és neki van a legjobb partija.

– Hogy olyan sovány lányokra való, mint te.

– Igyál sok vizet és felejtsd el a hamburgert! Ja, és tarts kutyákat, hogy ne stresszelj mindentõl. Nekem két kutyám is van, Bambi és Tinkerbell.

– Már majdnem kifutottunk az idõbõl és a Viasztestek még szóba se került.

– Imádom a horrorfilmeket, mert ha az ember végig sikít, akkor van mire emlékeznie. De a szellemektõl félek. Fõleg Párizsban meg Londonban szoktam félni, azokban a régi avítt szállodákban, ahol az összes fal huhog. Ezért a másik kiskutyám nélkül sose utazom, mert ha Tinkerbell velem alszik, nem félek.

– Talán nem horrorfilmmel kellett volna debütálnod.

– Viccelsz? Majd’ elájultam, mikor Joel Silver felajánlotta ezt a szerepet! Egy ilyen legendás producer! Rögtön tudtam, hogy aranyba nyúlok! Minél jobban félnek a nézõk, annál nagyobbat durran a film!

– Nem kunszt. Saját magadat játszod.

– Na és? Nincs olyan szerep, amelyik nem hasonlít a színészre! Nem igaz, Bambi? Adjál egy kis puszikát a riporter néninek!

A puszit inkább kihagytam. De máig találgatom, hol tartana Paris Hilton, ha mondjuk Susan Millernek születik.

Hollywood, 2005. július